A ministráns szó a latin ministrare igéből származik, amely az asztalnál való szolgálatot jelenti.
Kinek szolgálunk?
Istennek, a világ Urának. Aki a legjobban szeret bennünket.
Hogyan szolgáljuk Istent?
A szolgálatra alaposan fel kell készülnünk, hiszen egész életünket érinti. Felkészült az, aki megszerezte a szolgálatra vonatkozó ismereteket, de főleg az, aki szeretetkapcsolatban él Istennel és embertársaival.
Az emberek régóta keresték a választ arra, hogyan szolgálhatjuk Istent helyesen. Áldozati ajándékokat - bárányt, kenyeret, bort - áldoztak Neki. Isten azonban nem csak az ajándékokat nézi, hanem inkább az ajándékozó szívét. Az Úrnak tőlünk, emberektől semmire sincs szüksége, hiszen minden az Övé. Azt akarta azonban, hogy az áldozatbemutatás által még jobb kapcsolat alakuljon ki közte és az emberek között. Hogy az emberek érezzék: elfogadja, szereti őket, közösségre akar velük lépni. A zsidó népnek Isten ki is nyilatkoztatta, hogyan mutassanak be áldozatot, miként szolgálják őt. Jézusnak köszönhetően ma már igazán tudjuk, hogy mi tetszik Istennek. Krisztus feláldozta magát értünk a kereszten. Harmadnapra föltámadt és így teljesítette be üdvösségünk titkát. Új és örök szövetséget hozott létre Isten és ember között. Ez Isten népének, az Egyháznak az újszövetségi áldozata. Az üdvösség e titkát a szentmisében jelenítjük meg, amelyet Krisztus emlékezetére mutatunk be. Ha részt veszünk rajta, azzal kifejezzük a szövetséghez tartozásunkat. A szentmise ezért egész életünk csúcsa és forrása!
Ministránsokra egyből az Egyház történetének kezdetén szükség volt. Olyan fiatalok segítettek, akik teljes szívükből szerették az Urat, és fenntartás nélkül akarták szolgálni. És bár akkoriban üldözéssel teli idők jártak, sok ilyen fiatal akadt. Nem voltak még pontos szabályok és előírások arról, hogyan viselkedjenek, feladatkörük pedig meglehetősen érdekesen alakult. Némelyikük az áldozati adományokat vette át, amelyeket a hívek az áldozati asztalhoz hoztak, mások a bejáratokat őrizték, nehogy ellenség lopakodjék a hívek közé...
Kezdetben a ministránsok ugyanolyan öltözetben voltak, mint a többi ember, de elég hamar mind ők, mind a papok ünneplőre cserélték ruhájukat, hogy így is hangsúlyozzák feladatuk fontosságát. Hiszen a ministránsok kiválasztottak, küldöttek, a papok segítői a legszentebb ünnep megülésénél! A ministráns példaképül szolgált a többiek számára.
Ilyen, máig is aktuális példakép számunkra Szent Tarzíciusz, aki az első keresztények idején élt. Az Úr iránti hűségét és szeretetét vértanúhalálával pecsételte meg. Savio Szent Domonkossal együtt ő a ministránsok védőszentje.
Tarzíciusz meghalt, és számtalan követője akadt, akik szintén az Urat akarták szolgálni. Az ő szolgálatuk már meghatározott keretek között folyt. Előírt szertartásokat, mozdulatokat hajtottak végre. Sőt, jól kellett ismerniük a szentmise szövegét, mert sokáig csak ők válaszoltak a pap imádságaira - ráadásul 1965-ig latinul.
Az oltár szolgálata napjainkban is komoly és megtisztelő feladat. Kellő figyelem és tudás kell ahhoz, hogy jól és helyesen szolgálhassuk Istent.
„A ministránsnak teljes bizonyossággal tudnia kell, hogy minden liturgikus cselekménynél Jézus Krisztus maga van jelen és cselekszik. Tehát jelen van Isten Igéjében, a pap személyében, de különösképpen az eukarisztikus színek alatt. Ebből következik, hogy a ministráns, aki az oltárnál szolgál, magának Krisztusnak szolgál. Annak a Krisztusnak, aki papjai személyén keresztül folytatja az emberek megszentelését. Milyen csodálatos a méltósága, de a felelősége is a ministránsnak! Közel állva az oltárnál a paphoz, közel van magához Krisztushoz is.”
/Szent II. János Pál pápa, 1985./
- Gyuri -